Kivülálló

A budai luxuspszichiáter esete a perverzióval

Még ősszel ért egy kisebb trauma az életemben, amiről beszélni szerettem volna egy olyan emberrel, aki teljesen elfogulatlanul, kívülről lát dolgokat, a barátaim már nem tűntek hitelesnek. Első próbálkozásra az SZTK pszichológusához mentem tanácsért, akit szegénykémet nyugdíjból rángattak vissza munkaerő híján, és azon kívül, hogy horror összegeket gombolt le az államról az “ellátásom” okán, annyit sikerült mondania a szerelmi problémámra, hogy sportoljak többet és hallgassak klasszikus zenét. Kösz szépen hetvenes évek!

Hosszas keresgélés, értékelések-olvasása, nyomozgatás után ráakadtam egy csendes, budai villanegyedben lévő, magát abszolút innovatív módszerekkel dolgozóként hirdető fiatalemberre, aki napjaink leghíresebb pszichiátereit, pszichológusait felsorolta önéletrajzában – ő mindenkitől tanult. Szimpatikusnak tűnt, volt honlapja, rengeteg végzettsége ( orvosi is ), tapasztalata, dicsérték itt-ott, gondoltam egy vagyont egyszeri alkalommal megér, hátha könnyít a lelkemen ( utólag tudom, hogy semmi másra nem lett volna szükségem, mint hogy valaki meghallgasson ).

Elmentem hozzá, már másnapra adott időpontot ( sokan még válaszra se méltatták a jövőbeni páciensüket, éljen a magán-pszichológusi hozzáállás!). Tényleg szép környék, nyugalom, csend – aztán megláttam egy szorongó, ideges, saját teraszán dohányzó, és reszkető kézzel a telefonját nyomkodó negyvenes “pszichiátert”. Első látásra is ijesztő volt, de ha már itt vagyok, ugye… Beinvitált a sötét, első emeleti lyuklakásába, leültetett egy ósdi kanapéra, és közölte, hogy vizet bármennyit ihatok, ingyen adja – minő kegy, thank you! Próbáltam a rossz első benyomások után esélyt adni neki, de mivel a telefonja folyamatosan villogott, zörgött, ő meg nézegette, kissé elszállt a lelkesedésem. Három bővített mondatban elmondtam, hogy szakítás után állok, első szerelem, nyolc éves kapcsolat volt, kissé nehéz… a hogyan továbbra keresem a választ… ( utólag elég átlagos a sztori… )

“Jó. Nem tudok segíteni. Nem vállalom. A te perverziód a volt párod. Vagy a szerelem illúziója. Mittudomén. Járnak hozzám ilyenek – művészek -, mint te, de ez “extrém eset”. Ajánlani sem tudok senkit. Van kérdés? “ Ekkor jártunk a 10. percben, én 45 percre jöttem és annyiért is fizettem. A döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam. Mondtam, hogy nem, nincs kérdés. Jó, akkor ő elszívna egy cigit, ha nem bánom – azzal felkelt a foteljából és kiment dohányozni, résnyire nyitva hagyva az ajtót, hogy azért szemmel tartson, nehogy lelépjek fizetés nélkül. Egy ideig ültem ott magamban, aztán a pénzemért töltöttem magamnak egy pohár vizet a csapból, majd alázatosan kiszóltam, hogy akkor ennyi? – mire rávágta, hogy gondolkodik, de nem jut más eszébe. Ekkor pattant el az utolsó idegszálam is. Megkérdeztem, tartozom-e ezért a 15 percért valamivel, jah, persze, óradíj van, 15.000 Ft, készpénzben. Elnyomta a cigit, bejött a lakásba és tartotta a markát. A dühtől nem láttam.

Kint a kocsiban már tudtam, hogy meg kell írnom ezt a történetet – így használnak ki érzelmileg éppen legyengült, kiszolgáltatott, elfáradt, magányos embereket. Fogalmam sincs, miért fizettem, fogalmam sincs, miért nem álltam ki magamért, és nem tudom, miért viselem még mindig ezt a borzalmas utóérzést, hogy segítségért mentem, és “perverzként” jöttem el onnan.

Ne higgyetek a kirakatnak, és ne sérüljetek még jobban! Pszichológust-pszichiátert csak személyes ajánlás után válasszatok – bár ha belegondolok, nekem egy életre megspórolta emberünk az ilyen luxus javakra költendő pénzemet…

 

Kommentek

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!