Pedig te mindent megteszel. Küzdesz már azért, hogy végre megismerhesd – kiderítesz mindent a párodtól róla, hogy felkészült legyél, ajándékot veszel, olyan programot szervezel, aminek úgy gondolod örülni fog, és mosolyogsz, mosolyogsz, mosolyogsz… Szereted a párod, a szetereotípia szerint hát a gyerekét is szeretned kell, és te megfelelsz, teljes lelkesedéssel veted bele magad pár órás szülői szerepedbe, hogy a kisember jól érezze magát.
Aztán egyszer csak rájössz, hogy a párod megváltozik a gyerek mellett. Papucs lesz, elnéz máskor felháborító dolgokat-tetteket, veled szemben mindig a gyereket védi, és az első óra végén már közös gúnnyal vihognak rajtad, hogy rossz az ebéd, amit főztél, vagy milyen gagyi ajándékot vettél. Elkezdesz egy kis szörnyet látni, aki mintha be lenne oltva ellened – aki méreget, ha a párod nem néz oda, láthatóan folyamatosan támadó-állásban van, mindenbe beleköt, és minden kívánságát átviszi a helyszínen lévő, egy szem szülőjénél – pedig semmi nem így volt eltervezve. Állandóan a másik szülő emberfeletti, már-már hős képességeiről mesél, és többször elhangzik bociszemekkel a kérdés, hogy “Nem jössz vissza hozzánk, hogy újra egy család lehessünk?”. ( mintha te ott sem lennél )
Még ezt is kezeled. Gyerek. Mosolyogsz. Párodat simogatva megkérdezed a vendégeteket, mihez lenne kedve, mire rád legyint, hogy veled semmihez, nem vagy az anyja, de majd apával milyen szuper lesz a délután – elrángatja egy bevásárlóközpontba ( ahová neked sosem sikerül ), és vastagon megpakolt táskákkal térnek haza. Még a másik szülőnek is vettek meglepetés-ajándékot. Neked nem.
Tűrsz. Fogalmad sincs, mit kéne tenned, úgy érzed, szíved-lelked beletetted, tudnád-akarnád szeretni ezt a kisembert, de olyan erős falat építettek közétek, hogy nincs egyedül erőd lebontani. Mikor elmegy, a párod szerint lehettél volna kedvesebb, a gyerek azt mondta, nem kedvel… Az előző kapcsolat gyümölcsének általad vacsorára sütött, mosolygós palacsintákat a kukába hajítod, és elmész lefeküdni. A párod nem jön utánad.
Ekkor már lefagy az arcodról a mosoly és sírsz.
Az egész eddigi harmóniádat felülírja a kérdés; érdemes?
Kommentek