Ha már volt ilyen kapcsolatban részed, tudod miről beszélek. Van az a pillanat, amikor a szerelem még halványlila ködöt von körénk, védett burokban lebegünk és semmi félnivalónk nincs az Élettől, minden szép és jó, elképzelhetetlen, hogy másképp legyen; majd egyik reggel arra ébredünk, hogy akivel örökre terveztünk, lazán kisétált az életünkből – még csak észre se vettük, hogy esetleg “baj van”. Életünk párjának felejthető, futó kaland voltunk csupán…
A szerelem egyfajta hit, olyasmi, amit rávetítünk a hozzánk legközelebb álló, kiválasztott személyre, és összetettségét (mind lelki, mind fizikai síkon) annyira csodálatosnak találjuk, hogy a világ legszerencsésebb emberének érezzük magunkat, amiért ez megadatott, amiért megtaláltuk a Nagy Őt. A mi fejünkben minden stimmel, minden úgy alakul, ahogy szerintünk kell, és a nagy felismerés, hogy Ő ugyanúgy “átlagnak” tartott bennünket, ahogy korábban mi a szóra se méltó exeinket, teljesen padlóra küldi az embert.
Létezik, hogy valaki a Te Igazid, de neki mégsem Te vagy az?
Létezik… és ha belefutsz ebbe a zsákutcába, mindössze két lehetőséged van; ha a végsőkig küzdesz, minden méltóságod oda, de talán az odaadásod, a figyelmességed és a türelmed rózsát terem, bár ez a kevésbé valószínű forgatókönyv – sajnos a másik eset, hogy leéled azzal a hiányérzettel az egyébként normális, és pillanatokra akár felhőtlenül boldog életedet, hogy valamitől mégsem kerek ez az egész; ha beazonosítod, hogy Ő hiányzik, ha nem. Ugyanakkor meg kell élni, és a nagy bölcsek szerint el is kell fogadni, hogy sokszor “másik filmet néztél” az Igazival, mert míg a legapróbb pillanatok, szavak, élmények neked a világot jelentették, addig esetleg Ő felszínesen siklott át rajtad, bármilyen háttér miatt is alakult ez így. Minden tiszteletem annak, aki el tudja fogadni, hogy a hozzátartozó egyén mégsem tartozik hozzá – vajon miért mérte ránk ezt a csapást az Élet, miért szeretünk mindig mást, mint aki minket szeret?
Négy éve gyászolom az Igazimat. Igen, ez gyász. Mindig Radnóti Miklós író szerelmét, Gyarmathy Fannit hozom fel példaképp, vagy akár Szabó Magdát, hogy a Nagy Őt az ember egy életen át gyászolja, mert ösztönösen érzi, tudja, ki volt Ő. Mindegy az együttlét hosszúsága, mindegy a mélysége, egyszerűen tudod – belül mozdul meg valami a neve hallatán, a személye láttán, az esetleges közös pillanatok felelevenítése során, és ez eltart életed végéig.
S közben ott a másik oldal, hogy talán Ő ugyanezt érzi, ugyanúgy gyászol – csak nem téged, hanem valaki mást.
Kommentek